A magyarországi cigányságot sújtó parajmosz története csak megközelítően dokumentálható. Annyi bizonyos, hogy Magyarország 1944. március 19-ei német megszállását követően a zárt cigánytelepekről kb. 30–70 000 romát, köztük gyerekeket, nőket és öregeket deportáltak a komáromi Csillagerődbe, majd onnan különböző koncentrációs táborokba. A parajmosz során meghalt magyarországi cigányokról nem rendelkezünk pontos számadatokkal. Karsai László történész, a magyarországi holokauszt kutatója szerint kb. 5000-re tehető azon cigányok száma, akiket 1944–45-ben etnikai hovatartozásuk miatt kísérletekkel megkínoztak, megnyomorítottak, illetve akiket haláltáborokban gyilkoltak meg, vagy munkaszolgálaton haltak meg.
A roma holokausztra augusztus másodikán emlékezünk. Azért ekkor, mert Auschwitzban, az Auschwitz-Birkenau II. E táborában –a cigánytáborban 1944. augusztus 2-ról 3-ra virradóra több mint háromezer cigány származású embert, férfit és nőt, gyereket és időset öltek meg a láger felszámolása miatt.
Gondolataimat egy interjú részlettel folytatnám.
Kovács Gyuláné Kolompár Matild visszaemlékezése:
„Itt születtem Bocföldén a harmincban március tizenegyedikén. A szüleim lovakkal jártak a vásárokra, meg itthon, a saját birtokon vagy napszámba dolgoztak. Az apánkat elvitték még a háborúba az elején, többet haza nem gyütt onnant. Mi meg öten anyánkkal maradtunk. Négy lány meg egy fiú. De aztán elvittek minket is, mind az ötünket, az anyánkkal együtt. Ilyen vót az élet akkor, mer a zsidókra ki voltak rúgva meg a cigányra. A cigányra azé, mer szegény vót, a zsidóra azé, mer gazdag vót, gondolom. Ősszel vót, szüretben jártunk. Hajnalban jöttek, reggel, korán. Mentek a nyilasok meg a csendőrök, meg még civilek is hazáról hazára. Pakoljunk, elvisznek minket. Az anyánk adott ránk egy kis ruhát, ami vót: egy kis szoknyát, egy kis kabátkát, egy kis cipőt. Egerszegig hajtottak bennünket, mint a kanász a disznót. Fogtuk az anyánk szoknyáját, menni köllött. Egerszegen ott állt a vagony, vitt Komáromba. Egy hosszú szerelvény, csak cigányok, csak cigányok. Ahol cigány vót, mindenhol összeszedték. Éjjel-nappal ment a vonat, összebújtunk anyánk mellett. A tábor nem vót olyan messzi az állomástól. Gyalog mentünk, zavartak befelé. Nagy kerítés körül, drótkerítés. Fegyveres katonák, magyar katonák körül. Azok adták az ennyivalót, dobták le a sárba a kenyeret. Aki tudott, kapott, fölkapta a sárból, akinek nem jutott, nem evett. Nagyon sokan vótunk, olyan hosszú barakkok, mint egy hosszú pajta, fölül meg gyöp vót, fű.
Aki olyan vót, hogy ki tudták válogatni őket, összeszedték, elvitték Németországba. Aki meg meghalt, kidobták az udvarba. Füstölt a trágya, mer esett az eső, és a ganajra dobták a meztelen gyerekeket. Még meleg vót az a kis halott, ahogy kidobták. Ráesett az eső, ősz vót, szabályosan gőzölgött. A másféléves húgom is ott halt meg. Valamilyen betegséget kapott szegény. Istenem, kidobták azt is, biztos, mint a többit, a trágyára. Olyan szép kislány vót… Ezt csak tudja, aki ott vót. Egész nap a barakkokban vótunk, nem mertünk kimenni, csak akkor, amikor osztották az ennivalót, egyszer naponta. Kenyeret meg ételt is vittek nagy kondérba. Akinek vót edénye, evett, akinek nem, hát nem. Hát hunnan lett vóna, nem vittünk edényt. Ott meg nem adtak.
Én nem is mentem ki sosem kenyérért vagy valamit kérni. Vót a húgom, az kisebb vót, az kiment szegény, az hozott nekünk torzsát. Káposztának a torzsáját, amit kidobtak a trágyára a konyháról. Azt szedte össze szegény, azt hozta be nekünk. Nem is beszéltek velünk, csak mint a kutyákkal: gyerünk, kifelé, befelé, parancsszóra ment minden. Nem kérdezték, beteg vagye, tudsz-e menni. Tudja, a gyerekek sokat felejtenek, de én voltam a legidősebb. A többiek nem nagyon tudják már, csak talán az anyánk. Ha vót neki, ha tudott szerezni ennivalót valahunnan, akkor adott annak, amelyik épp sírt. Jó van lányom, jól van, fiam maradjatok, majd megyünk haza, mondta. Evvel biztatott szegény. Aztán egy reggel korán köllött sorakozni, azt mondták a gyerekes anyáknak, hogy mehetnek haza. Vonattal vagy ahogy akarnak. Tessék, menjenek ki, menjenek haza! Vót akit lepedőbe vagy talicskán vittek, mer nem tudott menni. Fogták a lepedőbe, négyen fogták, úgy vitték az állomásra, úgy tették fel a vonatra. Útközben a vonatnak még meg is kellett állni, letenni a hullákat. Mi is fölszálltunk a vonatra, szerencse, hogy az anyámnál vót pénz: nagy ráncos szoknyája vót, annak a zsebjébe vót… Jegyet vett az állomáson. Egészen Bocföldéig jöttünk, délutánra hazaértünk. A ház megvót, de a bizony minden tönkre ment. Mindent kiszórtak, föl vót forgatva minden, kiszórva az udvarra. Azt hitték, nem jövünk má onnan haza, kivisznek Németországba, ott elpusztulunk. A szomszédok sunnyogtak, mintha nem tudtak vóna semmit. Örültek vóna, ha sosem gyüttünk vóna haza, a cigányt ki bírta, akkorába főleg.”
A holokauszt az emberről szól. A cigányok a szívükben őrzik a holokauszt emlékét, és adják tovább gyerekeiknek. Gyászuk nem csak a múltnak szól, hanem a jövőnek is, hogy a fajgyűlölet ne indítson el egy olyan folyamatot, mely emberek kivégzéséhez vezet! Soha többé!
Kinyóné Lakatos Melinda
alpolgármester asszony megemlékező beszéde