Történelmi hitelességgel idézték fel Kalocsa forradalmi napjait

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója alkalmából rendezett nagyszabású ünnepséget Kalocsa Város Önkormányzata és a Kalocsai Innovációs és Közművelődési Központ. A hetvenedik évfordulóhoz méltó, történelmi súlyú megemlékezésre 2026. október 23-án az 1956-os kalocsai események egyik meghatározó helyszínén, immár emlékhelyén, a kalocsai börtön falánál álló Szabadulás kútjánál került sor. Az ünnepi megemlékezésen közreműködtek a Kalocsai Szent István Gimnázium 11 b. osztályos tanulói, a Kalocsai Fúvószenekar, a 101. számú Tomori Pál Cserkészcsapat cserkészei és a Merász Mihály Területvédelmi zászlóalj díszőrsége.

Ragyogó napsütésben, a kalocsai fúvószenekar előadásában felcsendülő Fehérvári induló dallamaival vette kezdetét az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulójára rendezett megemlékezés.

Miközben a zene a helyszínre vonzotta a résztvevőket és a koszorúzásra érkezőket, megkezdődött az ünnepi ceremónia.

A hivatalos program a díszőrség valamint Magyarország, Kalocsa városa és az Európai Unió zászlajának ünnepélyes bevonulásával vette kezdetét.

Miután a katonák elfoglalták helyüket a díszőrségben, a jelenlévők a Kalocsai Fúvószenekar előjátszása mellett közösen elénekelték a Himnuszt.

A huszonhat diák mintegy huszonkét perces előadása az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlások vérzivataros időszakát idézte fel.

A gondosan felépített produkciót ismert zeneszámok bejátszásai, a diákok előadásában felcsendülő dalok és táncbetétek tették még kifejezőbbé, ezzel is erősítve a történelmi események üzenetét.

A közönség tapssal jutalmazta a fiatalok előadását.

A forradalom és szabadságharc 70. évfordulójának történelmi jelentőségére, az elhangzott beszéd helytörténeti értékére tekintettel dr. Magóné Tóth Gyöngyi, az ünnepség szónoka beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében, szó szerint közöljük:

Október 23-a a szabadság, a magyar egység és az elnyomással szembeni bátor kiállás egyetemes ünnepe. 1956 őszén egy nemzet mondta ki egyszerre, egyetlen szívvel és egyetlen torokkal: elég volt. Egy olyan történelmi sorsfordulatnak voltunk a tanúi, amely nemcsak a főváros macskaköves utcáit rázta meg, de amelynek felszabadító hullámai elérték az ország minden apró szegletét, így a mi ezeréves, patinás városunkat, Kalocsát is.

Amikor az ’56-os hősökre emlékezünk, a tankönyvek lapjai gyakran csak a pesti srácokról, a Corvin közről vagy a Magyar Rádió ostromáról mesélnek. Pedig a szabadság lángja itt, a Duna mentén, a kalocsai utcákon és tereken is ugyanolyan tisztán és fényesen égett. Kalocsa népe nem maradt néma szemlélője a történelemnek. Városunk polgárai, diákjai és munkásai megmutatták, hogy a kalocsai emberben ott él az ősi virtus, a megingathatatlan igazságérzet és a haza iránti hűség.

Azokban a feszült, mégis felemelő napokban Kalocsa a józanság és a bátorság példaképévé vált. Gondoljunk a kalocsai laktanyára, amelynek tisztjei és sorkatonái súlyos morális dilemmákkal néztek szembe. A puskacsövek mögött álló magyar fiúk nem a hatalom vak eszközei akartak lenni, hanem a saját népük védelmezői. A laktanya akkori vezetése és katonái felismerték, hogy a fegyverük a haza védelmére, nem pedig a saját testvéreik elnémítására való. Ez a katonai fegyelem és hazaszeretet mentette meg a várost attól, hogy az első napokban azonnali, ellenőrizhetetlen vérfürdőbe torkolljanak az események.

Nézzük sorban az eseményeket!

Október 23-ára a pedagógusok felvonulást szerveztek, azonban ezt a város vezetése betiltotta, valamint elrendelte a fontosabb közintézmények őrségének megerősítését.

Október 24-én az országos helyzetre való tekintettel életbe lépett a harckészültség a városban és környékén állomásozó alakulatoknál. A MN 24. Harckocsi Ezred helyőrségparancsnoka Szabó István őrnagy, magához rendelte a városi pártvezetőket és eligazítást tartott. Ekkor a városi tisztségviselők és a pártaktivisták fegyvert kaptak. Elrendelték a város stratégiai épületeinek (városi tanács és pártbizottság épülete, posta, nemzeti bank, malom és paprikamalom, villamos telep, vasútállomás, tiszti ház, vágóhíd és a börtön) fegyveres őrzését, valamint a fontosabb párttagok lakásaihoz is fegyveres őrséget rendeltek.

Eközben megerősítették a robbanó és lőszerraktár védelmét, és elsőfokú harckészültségbe helyezték a repteret, valamint felkészültek annak védelmére. A 24. Harckocsi Ezred helyőrségparancsnok utasítására, betiltották az október 25-én esedékes színházi előadást. A nap folyamán Grősz József kalocsai érsek nyilatkozatát kiadták, amely a Kossuth Rádióban is elhangzott. A nyilatkozat elítélte a vérontást és nyugalomra szólította fel a lakosságot. Az a főpap, aki korábban maga is meghurcoltatást, börtönt és koncepciós pert szenvedett el a Rákosi-rendszer elnyomásától, a forradalom napjaiban a béke, a keresztényi szeretet és a nemzeti összefogás hangja volt.

Őszinte tisztánlátással beszélt a nemzetet ért igazságtalanságokról. A katolikus híveket arra kérte, mutassanak példát a rend és a nyugalom megőrzésében.

Ezek a szavak itt, Kalocsa szívében hangoztak el, és pontosan mutatták, hogy az egyház és a városvezetés is együtt lélegzett a néppel. De a diktatúra, amely sarokba szorítva érezte magát, nem ismert irgalmat. Kalocsa történelmébe a forradalom napjai nemcsak a reményt, hanem a fojtogató, örök gyászt is kitörölhetetlenül beírták.

Október 25-én, a felfokozott közhangulat hatására további intézkedéseket hoztak, melyek, ha lehet még tovább rontották a helyzetet. A kiegészítő parancsnokságon eltávolították a Rákosi-címereket. (A lakosság felszólította a tiszteket, hogy sapkájukról is távolítsák el a címert.) Megerősítették a reptér védelmét, és fényszórókat állítottak fel. A laktanya körül több ponton golyószóró és géppuskás rajokat telepítettek. A tiszteket kézigránátokkal és géppisztollyal látták el. Több helyen a városban lezárták az utat és ellenőrzőpontot állítottak fel.

Mindeközben a városi vezetés úgynevezett munkás-paraszt-katonai forradalmi bizottság felállítását tervezte.

Október 26-án Nagy Ignác őrnagy a 12. Műszaki Dandár parancsnoka lett a helyőrségparancsnok, aki magához rendelte parancsnokait, a párt és a tanács valamint a rendőrség vezetőit, majd eligazítást tartott a laktanyák és az objektumok védelméről (a börtön védelmét 50 fővel megerősítette, de fegyverhasználatra nem adott ki utasítást).

Szintén ezen a napon, a lakosság spontán szerveződve a Szentháromság (akkor Petőfi) téren található I. világháborús emlékműhöz vonultak és koszorúzást tartottak. Ezt követően a tömeg a Szovjet emlékműhöz vonult, hogy ledöntsék azt.

Tóth László a városi tanács választmányi bizottságának elnökhelyettese ezt megakadályozta és sikerült elérnie, hogy csak az ötágú vörös csillagot verjék le az emlékműről.

Mindeközben a helyzet tovább fokozódott amikor felkelők érkeztek Bajáról, mintegy 500 fő.

Végigvonultak a főutcán Kossuth nótákat énekeltek, majd a főtéren egy honvédségi teherautóról többen beszédet mondtak. A tömeg ismét növekedni kezdett, majd a korábban már megrongált Szovjet emlékműköz vonultak, amit (drótkötél segítségével) le is döntöttek, majd vörös zászlót égettek. Többen behatoltak a tanácsházára és követelték a politikai rabok szabadon bocsátását, valamint a korábban választott tanács újraválasztását.

Végül megegyeztek, hogy másnap nemzeti bizottságot választanak és a politikai foglyokat hivatalos szabadulólevéllel és vonatjeggyel ellátva bocsátják szabadon. A tüntetők ezután több csoportra szakadtak és elmentek a reptérhez, a 34. Lövészezred laktanyájához, a 12. Műszaki Dandárhoz és a 24. Harckocsi Ezred laktanyához.

Mindenütt hasonló forgatókönyv zajlott le. Tárgyalásokat kezdtek, ahol jelezték, hogy a bajai laktanya katonái átálltak a felkelők oldalára. Kérték a helyieket, hogy tegyék ugyanezt, akik a kérést nem teljesítették. Fegyvert követeltek, de nem kaptak. Végül Nagy Ignác őrnagy figyelmeztette őket, ha erőszakoskodnak lövetni fog. A tüntetők ezután élelmet kértek az őrnagytól, aki kenyeret és húskonzervet osztatott ki. Mindeközben más csoportok a várost járták és a lakosságot lelkesítették a forradalom ügye számára.

A bajaiak katonai vezetője üzenetet kapott, hogy azonnal térjenek vissza Bajára, aminek eleget tettek, majd Baján a tanácsházán beszámoltak a kalocsai történésekről.

Október 27-én a tanácsházára kértek 20 dolgozónként egy küldöttet a választásokhoz. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy kevés a hely, így kivonultak a Szentháromság (akkor Petőfi) térre. Itt egyre nagyobb tömeg gyűlt össze. Megfogalmazták követeléseiket és megvitatták a kialakult helyzetet.

Mindeközben szabadon engedték azt a három személyt, akiket előző nap a bajaiak követeltek, és akiket korábban koncepciós perben ítéltek el. Napközben érkezett egy vöröskeresztes kocsi Budapestről, amely híreket, hozott, élelmiszert és fegyvert gyűjtött a budapesti felkelők számára. A tömeg egyre jobban növekedett és egyre nagyobb lett a feszültség. Folyamatosan érkeztek a munkás küldöttek is és újabb és újabb követeléseket fogalmaztak meg. Romsics Lajos szervezésében gabonát, kenyeret, burgonyát gyűjtöttek és szereztek egy teherautót, hogy a fővárosba vigyék a felkelőknek.

Romsics, a tanácsháza előtt összegyűlt tömegnek beszédet mondott és élelmiszergyűjtésre szólította fel a lakosságot (sok

élelmiszert halmoztak fel a tanácsházán, amit másnap szeretett volna Budapestre vinni, de a rendőrség letartóztatta). Eközben visszaérkeztek a bajai felkelők és további politikai foglyok szabadon bocsátását követelték, amit a városi tanács és a börtönparancsnok megtagadtak. A tüntetők elégedetlenül távoztak és a börtönhöz vonultak. Délután 4 órára már többezres tömeg követelte minden fogoly szabadon bocsátását. Cservák főhadnagy javaslatára civilruhás tisztek mentek a tömegbe (fegyvertelenül), hogy megfigyeljék a tömeget és csillapítani próbálják a hangulatot.

Ezután a 12. Lövészezredtől érkeztek katonák, akik feladata a tömeg fegyveres feloszlatása volt, de a tűzparancsot megtagadták. A tömeg megtapsolta őket, és éltette a honvédséget. Ekkor Nagy József százados, újabb egységet kért a helyszínre, majd egy 40 fős osztag kivezénylésére került sor. A kiérkező katonák harcrendbe álltak és felszólították a tömeget a terület haladéktalan elhagyására. Amikor ez nem történt meg, a szakasz parancsnoka tűzparancsot adott. Az katonák sortüzet adtak le a levegőbe, megfelelően az érvényben lévő fegyveres tömegoszlatás szabályainak. A levegőbe leadott sortűz után a tömeg menekülni kezdett. Ezzel egy időben, a figyelmeztetőlövést félreértve a börtönben készenlétben álló börtönőrök és katonák szintén tüzelni

kezdtek, de ők már a tömegbe lőttek. A sortűzben két személy meghalt (az egyikük Tiszavölgyi István) és hat személy (más információk szerint öt) megsebesült.

Ezután Nagy Ignác őrnagy helyőrségparancsnok csoportosulási tilalmat, este 6 és reggel 7 óra között pedig kijárási tilalmat rendelt el. A pesti utat lezárták, hogy a bajaiak ne juthassanak el Pestre, valamint elrendelték a börtön védelmének további megerősítését.

A kalocsai börtön ablakából eldördülő gyilkos sortűz örökre sebet ejtett városunk szívén. Nem kell messzire mennünk, hogy igazi hősöket találjunk: itt éltek ők, Kalocsán, azokon az utcákon sétáltak, ahol ma mi is járunk. 1956 szilveszterén, az év végi hálaadó szertartáson a következő szavakkal emlékeztek meg a történtekről a Főszékesegyházban: „Aztán jöttek az október- novemberi napok. Vér folyt a magyar földön: magyar dolgozók, honvédek és diákok vére. Magyar dolgozók, honvédek és diákok rázták 12 éves elnyomatásuk bilincseit. Szabadok akartak lenni, független hazában akartak élni, a magyar életet nemzeti hagyományaiknak megfelelően, magyar módon akarták alakítani.

Minden más állítással szemben meg kell állapítani, hogy az elmúlt hetek harcai ezért folytak és nem a Magyar Népköztársaság megdöntéséért, nem a szociális vívmányok megsemmisítéséért, nem a gyárosok és földesurak uralmának visszaállításáért. Ezekben a hetekben rajtunk volt a világ szeme. Rajtunk van ma is. A világ népei bámulattal adóztak a magyar névnek, a magyar hősiességnek, és ha valaha, hát most őszintén kívánnak ennek az Európa szívében élő és a századok során annyit szenvedett népnek boldogabb jövendőt… Reméljük, hogy a kormány beváltja ígéretét: a rend és nyugalom helyreállítása és a termelőmunka megindulása után gondoskodik a szovjet csapatok kivonásáról az országból.

Reméljük a szabad, demokratikus választások biztosítását és azt is, hogy a szabad hazában az egyház is szabadon élheti a maga életét és dolgozhatik a lelkek üdvén és népünk jobb jövője érdekében. Meggyőződésem, hogy sok minden másképp történt volna, ha az elmúlt években nem bénították volna meg az egyház működését és nem akadályozták volna meg abban, hogy az evangélium szellemében érvényesítse jótékony nevelő munkáját az iskolában és a felnőtteknél egyaránt. Szükség lesz rá a jövőben is”

Ezek a szavak itt, Kalocsa szívében hangoztak el, és pontosan mutatták, hogy az egyház és a városvezetés is együtt lélegzett a néppel. De a diktatúra, amely sarokba szorítva érezte magát, nem ismert irgalmat.

Kalocsa történelmébe a forradalom napjai nemcsak a reményt, hanem a fojtogató, örök gyászt is kitörölhetetlenül beírták. Október végén, amikor a szabadságvágytól fűtött, fegyvertelen tömeg a helyi fegyház elé vonult, hogy a politikai foglyok szabadon bocsátását követelje, a hatalom a legkegyetlenebb, leggyávább választ adta: fegyvert fogott a saját népére.

Ahogy a híres mondás tartja: „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.”

Az ’56-os kalocsaiak legyőzték a félelmet. Megmutatták, hogy a falak leomolhatnak, a fegyverek elnémulhatnak, de a nemzet szabadságvágyát nem lehet börtönbe zárni.

1956 üzenete Kalocsa számára ma, évtizedek múltán is kristálytiszta. Azt tanítja nekünk, hogy a szabadság és a függetlenség nem egy magától értetődő állapot, amelyet készen kapunk. A szabadságért, a kultúránkért, az értékeinkért és a közösségünkért minden egyes nap tennünk kell. Ma már nem fegyverrel a kézben, hanem tettekkel: a mindennapi munkánkkal, a hagyományaink és a híres kalocsai örökségünk megőrzésével, az egymás iránti tisztelettel és a nemzetünk egységének ápolásával.

Ma, amikor fejet hajtunk a múlt nagysága előtt, tegyünk fogadalmat arra, hogy méltó utódai leszünk az ’56-os kalocsaiaknak. Őrizzük meg azt az összefogást, amely akkor jellemezte a magyarságot, és építsünk egy olyan várost, ahol a szabadság, az igazság és az emberség a legfőbb törvény.

Köszönöm, hogy meghallgattak.”

A nagy ívű beszédet követően a koszorúk, virágok elhelyezésére a Kalocsai Fúvószenekar kegyeleti zenéje mellett került sor.

Elsőként Kalocsa Város Önkormányzata nevében dr. Vincze András alpolgármester, dr. Magóné Tóth Gyöngyi önkormányzati képviselő, bizottsági elnök, Kákonyi István önkormányzati képviselő, tanácsnok és dr. Kiss Csaba jegyző koszorúzott, majd a továbbiakban az egyházak, a Kormányhivatal, a város iskolái, a fegyveres és rendvédelmi szervek vezetői, a nemzetiségi önkormányzatok, az egyesületek, pártok, a Szent Kereszt Kórház és a Vöröskereszt képviselői koszorúztak.

Szerző: Zsiga Ferenc