A honfoglalás kora és a középkor

     Bács-Kiskun megye nyugati részén, Budapesttől 120 km-re, délre a Duna közelében fekszik. Megközelíthető az 51. sz. közúton. A Solti-síkság déli részén elterülő Kalocsai Sárköz természetes központja. Egykori járási székhely. Vonzáskörzetébe 19 település tarozik. Területe 53,18 km2, ebből 11 km2 belterület. Lakóinak száma 17.115 fő. A város lakásállománya 7.748 lakás. A belterületi utak hossza 109 km. A városban vezetékes ivóvíz-, szennyvízcsatorna és földgáz-hálózat működik. Az ivóvíz-hálózatba lakások 94,8 %-át, a szennyvízcsatorna hálózatba pedig 80,6 %-át kapcsolták be. A vezetékes gázt a háztartások 90,6 %-a használ (2010-es adatok). A város a Duna menti fűszerpaprika-termesztés, -feldolgozás és -nemesítés központja. A hagyományos malom- és sütőipar az 1960-as évek elejétől elektromos világítótestek, építőipari kisgépek és villamosipari gépek gyártásával, valamint bútorgyártással, műanyag- és textilfeldolgozással bővült. Közel 250 éve jelentős iskolaváros, jelenleg a 2004-ben alapított Tomori Pál Főiskola négy középfokú oktatási intézmény, négy általános iskola és egy speciális általános iskola, valamint két alapfokú művészeti intézmény működik a városban. Kalocsa a több mint ezer éves Kalocsa-Kecskeméti Érsekség székhelye.

 

Kalocsa nagyjából egyidős a magyar állammal, habár már a honfoglalás idején is lakott hely volt. Mint a Duna menti területek nagy része, Kalocsa környéke is a fejedelmi nemzetség szállásterülete lett. Kalocsa az államalapítás előtt az Árpád nemzetség fontos családi tanácskozó helye volt, mivel Kalocsa környékén volt több Árpád-fi szállásterületének közös határa. Az egyházi központokat Szent István király a királyi birtokok területén alapította meg, így Kalocsa is egyházi központ lett, amely évszázadok folyamán, Esztergom után, a magyarországi katolikus egyház második számú központja lett. Az államalapítás és Szent István egyházszervezése hosszú időre meghatározta a város történetét. A király 1002 körül kalocsai székhellyel alapította meg az ország második, déli térítő érsekségét, érsekévé a koronát hozó pápai legátust, a pécsváradi apátot, Asztrikot tette.

Ebben az időben épült fel Kalocsa első székesegyháza, amelyet, ugyanezen a helyen további kettő építése követte 1220 körül és 1380 körül. A székesegyház mellett épült fel a kalocsai érsekek rezidenciája, a földsáncokkal körülvett kalocsai vár a 11. század elején. A tatárjárás után az elpusztult várat kőből építették újjá. A 11. század folyamán a déli irányba terjeszkedő országgal együtt terjeszkedett a kalocsai egyházmegye is, és a kalocsai érseki központ a megnövekedett egyházmegye északi perifériájára került. Az egyházmegye jobb kormányozhatósága érdekében Szent László király az 1080-as években a mai szerbiaii Vajdaságban lévő Bácsban megalapította az érsekség második központját. A kalocsai érsekek a középkorban gyakrabban tartózkodtak Bácsban, mint a kalocsai székhelyükön, ezért Kalocsa középkori fejlődése egyenetlen volt. Jelentős volt a fejlődés Győri Saul érsek alatt, aki szakított elődei gyakorlatával, állandó székhelyéül Kalocsát választotta. Saul érsek újjáépítette a várost, érseksége alatt alakult meg a nyilvános káptalani iskola.

Mivel előszeretettel tartózkodott Kalocsán, halála után itt temették el. A főszékesegyház 1910-1912 közötti restaurálása idején, az érseki kripta építésekor került elő érintetlen kőkoporsója. A középkori kalocsai érsek közül többen koronáztak magyar királyokat. Mikó érsek 1162 júliusában II. Lászlót, 1163. január 27-én IV. Istvánt koronázta meg. Sayna (Chama) érsek 1173. január 13-án koronázta királlyá III. Bélát. János érsek 1204. augusztus 26-án a gyermek III. Lászlót 1205. május 29-én II. Andrást koronázta meg. 1301. augusztus 27-én Vencel cseh királyfit Gimesi János kalocsai érsek Székesfehérváron a szent koronával királlyá koronázta, még május elején egy alkalmi koronával koronázta királlyá az esztergomi érsek Károly Róbertet, aki végül is győztese lett a királyi címért folyó harcnak.

Annak ellenére, hogy külföldi oklevelekben néha civitas névvel illették (Metropolis civitas Colociensium), Kalocsának nem volt városi rangja. A város földesura a mindenkori kalocsai érsek volt. Mezővárosi (oppidum) kiváltságokat, amelyek biztosították a kalocsaiak számára a szabad költözködését, a vásártartást és a korlátozott önkormányzatot, 1405-ben kapott Zsigmond királytól. Ezeket a kiváltságokat 1409-ben megerősítette a király. Az egyenetlen középkori fejlődés mellett működött a városban káptalani iskola, teológiai líceum, a 12. század folyamán országos hírű templomépítő-kőfaragó műhely. Működött a városi önkormányzat, és az 1330-as évektől orvos is volt Kalocsán. A kalocsai káptalan az 1260-as, 1270-es évek körül kezdte hiteles helyi működését. (1271-ből származik a legkorábbi ismert oklevél, amit a kalocsai káptalan állított ki.) A középkori kalocsai érsekek, egyházi funkcióik mellett, sokszor országos közjogi méltóságot is viseltek, leggyakrabban a királyi kancellári tisztséget. A kalocsai érsekek sorában több jelentős hadvezér is volt, mint Csák Ugrin, aki a muhi csatában esett el 1241-ben, vagy Tomori Pál, a magyar sereg fővezére, aki 1526-ban serege nagy részével holtan maradt a mohácsi csatamezőn.

A középkori Kalocsa nagyjából a mai Belváros területén feküdt. A mai érseki kastély helyén álló érseki vártól a mai Malatin, illetve Obermayer térig terjedt. Nyugaton a Vajas, Keleten a mai Petőfi Sándor utca nyomvonalát követő Kígyós vízfolyás határolta. A város északi részén, körülbelül a mai Belvárosi Általános Iskola vonaláig egyházi épületek voltak: a vár, a főszékesegyház, a városi plébániatemplom, körülötte a temetővel és egyéb egyházi célokat szolgáló épületek. A város déli részén volt a polgárváros.

/Az összefoglaló Asbóth Miklós helytörténész munkája./